A mi kis székesfehérvári FEZEN-ünk mindig is a magyar Glastonbury fesztivál volt: szeptember, eső, sár, gumicsizma, nagy kövek, ami kell. Idén viszont a helyszín is új lett, az időpont is, így joggal vártuk, hogy a FEZEN Fehérvári Zenei Napokat fog jelenteni, s nem Fehérvári Zenei Esős napokat, mint eddig. A faszt.
Persze, hogy most is esett. Miért ne? Szeptember közepe, vagy augusztus eleje? Mindegy, ha FEZEN, akkor esőkabát – s tudjátok mit? Még így is rohadtul megéri!
Mielőtt belevágnék az élményeim megosztásába, kicsit az új helyszínről: egy sport-és focipálya a vasútállomás mellett. Leszámítva, hogy a kempingeseket szopóágra tették, s a sínek miatt fél várost körbe kell sétálniuk, kifejezetten optimális helyszín. Egy focipályán – mint azt sok helyen tapasztalhatjuk – mérete, alakzata, sőt, jelen esetben a magasságkülönbsége (no nem a pályának, hanem a lelátok, hátsó atlétikai edzőrész stb.) miatt meg lehet tenni, hogy a három színpad gyakorlatilag egymás mellett van (a Nagyszínpad Észak-kelet felé néz, mögötte a Media Markt sátor, a mellett pedig az árkon túl a Class FM színpad) és nem hallatszik át. Így viszont a népnek nem kell sokat gyalogolnia, és autók sem nagyon ugrasztják szét a tömeget, mert egy közös szervizút mindent megold a 15. születésnapját ünneplő FEZEN-en…
Bizony, a FEZEN idén 15 éves, s ennek meg is adták a módját: a Nagyszínpadon egy Kalapács – Ossian - Lord trió vezette fel az amerikai Dream Theater-t – Kedves Rockrajongók, kell ennél több?
Kalapács Józsi sajnos alig pár száz, ezer ember előtt énekelt, ami nem őt jellemzi, hanem a beengedést – mint ahogy később a Fish! együttes is megjegyezte, bizony, egy óra sorban állás simán belefért a kezdetekkor, igaz, mivel szinte mindenhol így van ez, nagylelkűen elnézzük… közben azért kicsit rohangáltam, mert a Fish! és a Magashegyi Underground is érdekelt, sőt, mindkettő nagyon elkapta a fesztivál feelinget, így jó bulit toltak. Aztán vissza a Nagyszínpadhoz, ahol fél hattól az Ossian már kifejezetten szép tömeg előtt zenélt, a fél nyolcas Lord-on meg kifejezetten tömeg volt.
Hát igen, a Lord megtanulta a kultuszépítést-és a show műfaját, ennek megfelelően 14-65 éves kor közt minden jelenlévő nő bugyija nedves lett tőlük – bocsánat ezért a hangnemért, de ott tényleg rajongás volt. Nem buli, nem koncert, bálványimádat.
Apropó, bálványimádat, több száz kilométerről is jöttek az esti Dream Theater-re, de erről majd később…
Lord vége felé átmentem az Irigy Hónaljmirigyre, egyszerűen nem tudtam nemet mondani nekik – ez is megérte. A srácok másfél órán át tolták, s ahhoz képest, hogy minden szám közt hülyéskedett valaki, amíg a többiek átöltöztek (igen, minden számot máshogy, a paródiához passzoló ruhában játszották el!) kifejezetten sokat zenéltek. Igaz, e miatt lekéstem a Dream Theater elejét, de én már akkor tudtam, nem kell sietni…
A Dream Theater a világ egyik leghíresebb s legjobb, ahogy én szoktam volt’ mondani, csendesülős metálzenekara. Ez amúgy most találó is, mert sokan ültek a lelátókon, s úgy élvezték, de lényegtelen… szóval kb. 20.000 ember előtt épp belekezdtek a híres Pull Me Under-be, mire odaértem, s az utána következő kb. öt perces dobszólóval Mike Mangini, az új dobos megmutatta, miért is került be a Rekordok könyvébe, mint „a világ leggyorsabb dobosa” – még a kamera sem tudta követni. Félelmetesen jó volt, a közönség leesett állal, majd hangorkánnal jutalmazta a produkciót. Sajnos ezzel együtt a show ki is múlt, a zenekar két órán át játszott(!) de a számok közti köszönömön kívül semmi kapcsolat nem volt a nézőkkel. Én sajnáltam, az igazi rajongó meg épp metamorfózisban egy másik világban volt elvarázsolva a zenétől, így voltaképp ez is mindegy lett…
A DT vége után sokan átmentek a Moby Dick-re, s az utána következő Hollywood Rose-ra (na ilyet sem sokat látni: a Sweet Child of Mine alatt az énekes kisétált a nézők közé, megénekeltette őket, elment a büféig, kért egy felest, közben persze énekelt, megitta, visszaséta, fotózkodás, minden – még mindig a szám s éneklés közben:) – ám még többen haza, s így kifejezetten üres lett a terep.
Jómagam hajnali fél háromkor, azt hiszem Ludmilla alatt dőltem oldalamra, mint Guido a Ferrarik láttán, de így is állítom: erős kezdetű s jó buli lett a FEZEN első napja!
